Geeked Out 2.0 – márciustól!

cropped-go_batsymbol.png

Reklámok

Fantasmania Nyereményjáték

unnamed

Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy a Geeked Out állandó partnere, a Fantasmania online játékbolt megnyitotta saját bemutatótermét Budapesten, amiről további infót itt találtok: http://fantasmania.hu/bemutatoterem.php

Ennek apropójából a napokban indítottak jó szokásukhoz híven egy újabb nyereményjátékot, melyen egy Batman, illetve egy Star Wars Clone Wars figurára lehet szert tenni. Irány a folytatásba a részletekért és a kitöltendő űrlapért. Bővebben…

Loki for president! – Thor: The Dark World (2013)

thor_loki

Egy blogot vezetek, ami javarészt filmekről, azon belül pedig főleg a Marvel Studios-zal kapcsolatos hírekről szól, és a legkevésbé sem tartom magam fanboynak, úgy vélem tudok objektívan ítélkezni legyen szó bármilyen kedvenc témámról. Mégis azért valamilyen szinten elfogultan ültem be a Thor: The Dark World vetítésére. Olyan érzés volt, mint mikor az ember egy rég látott barátját láthatja újra, csak ez esetben a barát egy asgardi félisten, akivel ha lejattolnék, szilánkosra törne a kezem.

A történet szerint a kilenc birodalom létrejötte előtt nem volt más, csak sötétség, amiben boldogan éldegéltek a sötét elfek. Amint viszont új világok jelentek meg a horizonton, az ő monopolhelyzetüknek vége szakadt, és ezt nehezményezve, vissza akarták szerezni az uralmat, vezetőjük, Malekith és a hatalmas erőt kölcsönző Aether segítségével. Ezt akadályozta meg Thor nagyapja, Bor és serege, messzire száműzve az elfeket, és mélyen elzárva mágikus doppingszerüket. Most, 5 ezer évvel később a kalapácshajigáló unokán a sor, hogy szembenézzen újra a gonosszal. A kilenc birodalom együttállását kihasználva az elfek visszatérnek, hogy újra megkíséreljék átvenni a hatalmat, akik akkora fenyegetést jelentenek, hogy Thor kénytelen újra összeállni az Avengers-ben New York-ot űrlények játszóterévé változtató Lokival.

Mielőtt meghajolnánk az őt alakító Tom Hiddleston nagysága előtt, először menjünk szép sorjában. Mivel blockbuster alkotásról van szó, a látványról muszáj egy kis szót ejteni, ami lélegzetelállító. Asgard hatalmas és gyönyörű, ami mellett egyéb más világokba is bepillantást nyerhetünk, de természetesen Thor otthona és a Föld van a középpontban. Akárcsak az előző részben, most is sikerült elég jól megtalálni az egészséges balanszot a két, merőben más helyszín között.

Alapsztorink az olyan, amilyen. Jön az elvetemült gonosz, aki egy eljövendölt eseményt kihasználva, minden környező világot uralni akar. Ezt követően mik a tervei, az kérdéses, de nem is kell tudnunk, mert jön a hősünk, aki majd véget vet az elf bulinak. Ja, és persze ott van a kötelező szerelmi szál, aminek kapcsán naná, hogy bajba kerül a hőn szeretett nő. Tehát van egy szokásos felállásunk, viszont aggodalomra semmi ok, mert mindez rengeteg látványos akcióval és még annál is több poénnal van támogatva. Ezeknek oroszlánrészét a brillírozó Tom Hiddleston, vagyis Loki szállítja. A film közben azon kaptam magam, hogy sokkal inkább szimpatizálok vele, mint Thorral.

A The Dark Wold – az elfogultságom félretéve – kijelenthetem, hogy nem okozott csalódást. A Marvel Studios-nak ismét sikerült hoznia a tőlük megszokott szintet. Abszolút érthető számomra, ha esetleg valakinek nem tetszett, de azt gondolom, a maga nemében ez egy remek film, és nyugodtan emlegethetjük egy lapon a szintén kiváló előző résszel.

A benned lakozó gonosz – Bad Milo! (2013)

bad-milo-ken-marino-2

Néha egy-egy film nézése közben eljátszom a gondolattal, hogyan is zajlhatott mikor a készítők leültek a producerekkel, próbálva meggyőzni őket arról, hogy az ötletük bizony vászonra való. Ez a Bad Milo! esetében fokozottan igaz, amelynek már csak a szinopszisa elegendő egy fejvakarásra.

Duncan a légynek sem tudna ártani. Amikor csak teheti elvetődik a konfliktus baljós árnya elől és nyugodtan hagyja, hogy minden nap feltöröljék vele a padlót munkahelyén. Házasélete legalább kiegyensúlyozott, ám mégis emészti őt valami. Valami ott belül. Később kiderül, hogy bélproblémáinak okozója egy szörny, aki benne él, és bármikor nagyobb stressz éri, távozik belőle. Igen, kedves olvasó, főhősünk a világra szarja a kis teremtményt, aki ilyenkor rövidre zárja a probléma forrását, megzabálva a Duncannek fej…vagyis hasfájást okozó embereket.

A történet felvázolása után általában az a kérdés merül fel, hogy „ugye ezt nem gondolták komolyan?”. Nos, tényleg nem veszi magát komolyan a film, legalábbis egy ideig. Azonban a játékidő végéhez közeledve számomra nagyon úgy tűnt, hogy komoly tartalmat, illetve ne adj’ isten még mondanivalót is megpróbáltak belecsempészni egy olyan filmbe, ami egy paliról szól, aki gyilkos szörnyet szarik, ha rossz napja van. A poénok egy idő után elmaradnak, és marad nekünk ez a furcsa valami, ami a végére már legkevésbé sem nevezhető viccesnek.

Ebből az ötletből, akármilyen abszurdan is hangzik, szerintem egy remek rövidfilmet lehetett volna csinálni, de egy egész estés mozi már túlzás, mivel szemmel láthatóan nem tudtak mit kezdeni vele az alkotók.

Az igazi feelgood mozi – The Way Way Back (2013)

The-Way-Way-Back-Trailer

Nagy kedvencem volt a The Descendants, így mikor megtudtam, hogy érkezik az alkotók, Nat Fixon és Jim Rash új filmje, a The Way Way Back, hamar a várólistám egyik előkelő helyére került. A szimpatikus szereplőgárda és a trailer ezután már csak fokozta a „shut up and take my money!” érzést. Első ránézésre pedig ez a film sem különbözik egy tipikus karakterfejlődős dramedytől. És másodikra sem.

A 14 éves Duncan nem nevezhető egy élettel teli kölöknek, amiben nagyban közrejátszik szülei válása és az anyja életébe belépő Trent. Az újdonsült mostohafater csak tovább rombolja főhősünk a nullával éppen egyenlő önbizalmát, aki a háta közepére sem kívánja közös nyaralásukat. Duncan kezdetben leszegett fejjel bóklászik a nyaralóövezetben majd szép lassan elkezdi felfedezni magának a helyet, köztük a közeli vízi parkot és persze a szomszéd lányt is.

Többet nem nagyon kell elmondani a történetről, mert lényegében tényleg ennyi. Nem tartogat újdonságot, kiszámítható a végkifejlet, de mégis az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye. A cselekmény rengeteg lélekkel lett megtöltve: egyfolytában érkeznek a viccesebbnél viccesebb párbeszédek, amit néha felvált egy-egy drámai jelenet, és nem tudod úgy nézni a filmet, hogy ne legyenek rád hatással a karakterek sorsai.

Ha már karakterek, rendkívül jól ki lett alakítva a Duncant körülvevő két közösség (a szomszédság és a vízi park alkalmazottai) és annak minden egyes szereplője. Egyértelműen a vízi park nagydumás munkását alakító Sam Rockwell nyújtja a legparádésabb alakítást, de ebben a filmben mindenkinek megvan a helye, legyen szó akár csak egy pár mondatos szerepről. Érdekes volt még látni Steve Carell-t a szokásostól eltérően látni Trentként. A szerepeiben mindig rokonszenves, kissé suta Carell rendkívül jól hozza a nagybetűs tuskót, akit egyszerűen imádod, hogy utálhatsz.

Nem igazán akarok – illetve nem tudok – semmi negatívumat írni, hiszen tényleg egy nagyon szívmelengető és humoros alkotásról van szó. A The Way Way Back az a tipikus film, ami még akkor is egy mosolyt hagy az arcodon, mikor a stáblista már rég legördült.

Ezek a mai fiatalok… – The Bling Ring (2013)

bling-ring-emma-watson-33991200-640-480

Létezik az a közhely, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet. Ezért nem véletlen, hogy a hollywoodi jómunkásemberek sokszor a valósághoz fordulnak, ha filmet akarnak csinálni. Az adott igaz történeten persze muszáj alakítani valamennyit a film kedvéért, csak olykor eljutunk arra a pontra, hogy az egyetlen érdekes dolog az alapkoncepció, maga a mű már a legkevésbé sem. Így hát nagyon fontos, hogy hogyan, illetve ami talán még fontosabb, ki nyúl egy történethez. Ezért voltam egészen bizakodó, mikor kiderült, a Lost In Translation-ért felelős Sofia Coppola fog feldolgozni egy több híradó riportot megélt sztorit.

A The Bling Ring-ben néhány fiatal napjait követhetjük nyomon, akik a két facebook státuszfrissítés közti elviselhetetlen unalmat próbálják feldobni azzal, hogy sztárok házába törnek be. A néhány fős banda végigjárja a celebek lakhelyeit először csak abból a célból, hogy rácsodálkozzanak Paris Hilton elefánt méretű cipőire, majd később már egyre több dolgot eltulajdonítva, ruháktól kezdve egészen az értékes karórákig. Rablásaik mellett láthatjuk, ahogy élvezik új életvitelük gyümölcsét, és nagyjából ennyi az egész film.

Ez az alapkoncepció vergődve üvölt egy akkora társadalomkritikáért, hogy a fal adja a másikat, amit Coppola látszólag megkísérel bemutatni. A főszereplők öt percenként készítik magukról a selfie-ket, a közösségi portálokon élnek, apuci-anyuci által szponzorált hitelkártyáik segítségével kokainoznak és affektálva filozofálnak Lindsay Lohan öltözködési szokásairól. Folyamatosan emlékeztetnek minket, hogy „na, ezek a mai fiatalok!” mindehhez pedig napjaink slágerei szolgáltatják a háttérzajt, de ezen kívül nem nyújt semmit a film. Egy idő után borzalmasan unalmassá válik az egész, még akkor is, ha Emma Watson így talár nélkül elég magasra emeli az eye candy faktort.

A The Bling Ring maximum azok számára lehet élvezhető, akik maguk is hasonlóan éldegélnek (talán a celebektől lopkodást leszámítva), mindenki más szerintem nyugodtan elkerülheti a filmet.

Hit-Girl…ööö, vagyis Kick-Ass 2 (2013)

Film Title: Kick-Ass 2

Az első Kick-Ass film egy igazi sikersztori. Mark Millar és John Romita Jr. erőszakkal teli képregényében kezdetben senki sem hitt, hogy működhet a mozikban. Végül beintve nagyoknak, a rendező, Matthew Vaughn finanszírozta többed magával a filmet. AKick-Ass végül nagyot szólt a pénztáraknál, és ahogy ilyenkor ez lenni szokott, elkerülhetetlenné vált egy második rész. Vaughn ezúttal kiszállt a rendezői székből, ám ettől függetlenül még végig ő bábáskodott a munkálatok felett. Ő maga választotta ki utódját, Jeff Wadlow személyében, aki egyébként a forgatókönyvért is felelős.

Kick-Ass jelmeze már jó ideje a szekrényben porosodik, mivel Dave Lizewski (Aaron Taylor-Johnson) próbálja élni az átlagos diákok életét. Miközben egyre több home made szuperhős jelenik meg az utcákon, a srác úgy gondolja, visszaszáll a játékba. Ehhez segítségül hívja Mindy-t, azaz Hit-Girl-t (Chloë Grace Moretz), hogy tanítsa meg néhány trükkre, ám a lánynak is megvan a maga baja, hisz az első részben elhunyt apja kollégájánál húzza meg magát, akinek unszolására iskolába kell járnia bűnüldözés helyett. Ő amíg próbálja a kettős életét egyensúlyba hozni, addig a visszatérő Kick-Ass beáll az újdonsült hősök közé. Eközben pedig újra felbukkan az apja haláláért a címszereplőt okoló elkényeztetett maffia csemete, Chris (Christopher Mintz-Plasse), csak hogy ne legyenek annyira egyszerűek a dolgok.

Azért működött annyira jól az előző rész, mert a szuperhős sztorik effajta felütése egy üdítő jelenség volt akkoriban a sok képregényfilm között. Az újdonság varázsa azóta már szertefoszlott, így a Kick-Ass 2 készítői végül annál a megoldásnál döntöttek, hogy hozzák a már bevált receptet és arra rápakolnak még jó pár lapáttal. Lehet csak az én emlékeim ködösek, de úgy vélem ez a rész sokkal brutálisabb és elborultabb elődjénél. Ezt a töménytelen baromságot azonban olykor megpróbálják ellensúlyozni némi drámával, mindez pedig szerencsére nem megy a film ritmusának rovására. Sőt, ezek a jelenetek kifejezetten alkalmasak arra, hogy még rokonszenvesebbé és emberközelibbé tegyék a karaktereket, akik közül egy nemes egyszerűséggel ellopta a show-t.

A Chloë Grace Moretz már az első részben is nagyot alakított, de amit a Kick-Ass 2-ben nyújt az elég ahhoz, hogy a sarokba állítsa a főhőst, akárcsak az összes többi szereplőt. Persze Kick-Ass is itt van, szimpatizálunk vele meg ilyesmi, de a kiscsaj lazán elviszi a hátán az egész filmet. Ez mindössze annyiból nagy kár, hogy a zseniális Jim Carrey és az általa megformált Colonel Stars and Stripes nem jutott elég játékidőhöz, hogy ki tudjon bontakozni, pedig szerintem jóval többet ki lehetett volna hozni a karakteréből.

Én összességében nagyon jól szórakoztam a Kick-Ass 2-n. Természetesen a történettől ne várjunk csodákat, de a karakterek és a poénok miatt kifejezetten élvezetes a film az első perctől egészen az utolsóig.