Smashed (2012)

smashed_4_b_2_cropscale_990x410-80

A Smashed tökéletes példája annak, mikor egy trailer jócskán félreinformál a film történetét illetően. A rövidke előzetes alapján egy jó kis feelgood mozinak tűnt, melyben egy az alkohollal nagy barátságban lévő pár próbál egymást segítve kilábalni függőségükből. Végül mégsem pontosan ezt nyújtotta az egyébként figyelemreméltó szereplőgárdával rendelkező film (itt van együtt Ron Swanson, Jesse Pinkman, na meg Scott Pilgrim csaja).

Tehát adott egy fiatal házaspár, Charlie (Aaron Paul) és Kate (Mary Elizabeth Winstead), akik nagyon jól érzik magukat alkohollal átitatott mindennapjaikban. A férj újságíróként dolgozik, míg a feleség tanárnő egy általános iskolában. Utóbbi egy újabb átmulatott éjszaka után kidobja a taccsot órája kellős közepén, mire a jól értesült kis kölkök ebből rögtön megfejtik, hogy a tanító néni biztosan terhes. Kate ezek után sodródni kezd az árral, és míg a teljes tantestület azt hiszi, hogy várandós, az egyik tanár, Dave (Nick Offerman) szagolja csak ki, hogy szó sincs itt babáról, csak a vég nélküli piázás utóhatásairól. Az ő felhívására jut el az életén változtatni akaró Kate az anonim alkoholisták gyűléseire, szép lassan elindulva a gyógyulás útján.

A film legfőképp Kate harcát mutatja be a függőséggel, a munkahelyi hazudozásával és persze férjével, aki végig inkább a háttérben ténfereg. Ő jóval kevesebbet látható, és annál többet nem igazán tudunk meg róla, mint hogy pénzes szülők gyermeke, a piát meg nagyon csípi.

A remek alakítások ellenére, mégis erőtlennek éreztem az egész filmet. Szó sincs a trailer által sugallt keserédes hangulatról, és a dráma sem rendelkezik olyan mélységgel, mint ahogy azt a témával kapcsolatban elvárná az ember. A Smashed mindössze 80 perces, de sajnos a vége felé már ez is soknak bizonyult.

Reklámok

Melancholia (2011)

melancholia

A világvégét rengetegen elregélték már. Hol egy pusztító vírus, egy megállíthatatlan aszteroida vagy természeti csapások küldik az emberiséget padlóra. 2012 környékén a szokásosnál is több hasonló témájú filmet kaptunk, ugyanis a maják jövendölését Hollywood úgy értelmezte, hogy dőlni fog a pénz, és tolták az arcunkba az apokalipszis különböző formáit. A sok középszerű filmből azonban kitűnnek olyan alkotások, mint például a Melancholia, ami egy merőben más megközelítésből mutatja be a világvége eljövetelét.

A filmmel egy fiatal pár lagzijára kapunk meghívást, amire a menyasszony sógorának hatalmas kastélyában kerül sor. Ha kizárólag ezeket a jeleneteket vesszük alapul, eszünkbe sem jutna, hogy a világvégére számítsunk. Egy teljesen szokványos összeröffenést láthatunk. Kínosan vigyorgó ifjú pár, poénosnak szánt pohárköszöntők és persze az elmaradhatatlan ciki családtag, akit legszívesebben meg sem hívtak volna. Mégis valami baljós érzete van végig az embernek – persze, mivel az első percekben már megmutatták, hogy egy kisbolygó majd eszkimópuszit ad a Földnek – főleg a depressziójában egyre jobban elmerülő arát (Kirsten Dunst) és az ez ellen elkeseredett harcot vívó nővérét (Charlotte Gainsbourg) nézve.

A második felvonásban a lagzi után már csak a szűk család marad, és több figyelem irányul a Föld felé közeledő kisbolygóra, amitől a jól értesült sógor (Kiefer Sutherland) szerint nem kell tartani, mert az csak int egyet és majd halad tovább a maga útján. Ám mégis beüt a krach, és határozottan mondhatom, hogy a filmnek ekkor jönnek el a legerősebb jelenetei.

Lebilincselő volt figyelni a világvége hangulatot úgy, hogy csak egy maroknyi embert láthatunk. Nincsen a háttérben zümmögő tévé, melyben színpadiasan elköszön a hírolvasó, nincsenek az utcán visítva rohanó emberek, és nincs egy átkozott Bruce Willis sem, aki megmentené a világot. Csak egy kietlen területen elhelyezkedő kastély és egy család, akiknek a szemén keresztül láthatjuk a világvégét, ami elől nincs hová menekülniük.

Tény, néhol talán kicsit lassabban halad a történet, mint kellene, de mindenért kárpótol az álleejtős fényképezés és a remek színészi játék. A Melancholia-ban a rendező Lars von Triernek hibátlanul sikerült egy olyan atmoszférát teremtenie, melynek hatására átérezzük, milyen is az, mikor bármelyik pillanatban itt lehet a vég.