Az igazi feelgood mozi – The Way Way Back (2013)

The-Way-Way-Back-Trailer

Nagy kedvencem volt a The Descendants, így mikor megtudtam, hogy érkezik az alkotók, Nat Fixon és Jim Rash új filmje, a The Way Way Back, hamar a várólistám egyik előkelő helyére került. A szimpatikus szereplőgárda és a trailer ezután már csak fokozta a „shut up and take my money!” érzést. Első ránézésre pedig ez a film sem különbözik egy tipikus karakterfejlődős dramedytől. És másodikra sem.

A 14 éves Duncan nem nevezhető egy élettel teli kölöknek, amiben nagyban közrejátszik szülei válása és az anyja életébe belépő Trent. Az újdonsült mostohafater csak tovább rombolja főhősünk a nullával éppen egyenlő önbizalmát, aki a háta közepére sem kívánja közös nyaralásukat. Duncan kezdetben leszegett fejjel bóklászik a nyaralóövezetben majd szép lassan elkezdi felfedezni magának a helyet, köztük a közeli vízi parkot és persze a szomszéd lányt is.

Többet nem nagyon kell elmondani a történetről, mert lényegében tényleg ennyi. Nem tartogat újdonságot, kiszámítható a végkifejlet, de mégis az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye. A cselekmény rengeteg lélekkel lett megtöltve: egyfolytában érkeznek a viccesebbnél viccesebb párbeszédek, amit néha felvált egy-egy drámai jelenet, és nem tudod úgy nézni a filmet, hogy ne legyenek rád hatással a karakterek sorsai.

Ha már karakterek, rendkívül jól ki lett alakítva a Duncant körülvevő két közösség (a szomszédság és a vízi park alkalmazottai) és annak minden egyes szereplője. Egyértelműen a vízi park nagydumás munkását alakító Sam Rockwell nyújtja a legparádésabb alakítást, de ebben a filmben mindenkinek megvan a helye, legyen szó akár csak egy pár mondatos szerepről. Érdekes volt még látni Steve Carell-t a szokásostól eltérően látni Trentként. A szerepeiben mindig rokonszenves, kissé suta Carell rendkívül jól hozza a nagybetűs tuskót, akit egyszerűen imádod, hogy utálhatsz.

Nem igazán akarok – illetve nem tudok – semmi negatívumat írni, hiszen tényleg egy nagyon szívmelengető és humoros alkotásról van szó. A The Way Way Back az a tipikus film, ami még akkor is egy mosolyt hagy az arcodon, mikor a stáblista már rég legördült.

Reklámok

The Art of Getting By (2011)

art of getting by

Nagy kedvelője vagyok a dramedy műfajának, éppen ezen okból kifolyólag lelkesen vártam a The Art of Getting By-t. Végül valamilyen oknál fogva mégsem jutottam el a megtekintéséig, mindaddig, míg egy délutánon a tv tálcán kínálta fel nekem, hogy ugyan nézzem meg végre. Én pedig lelkesen ugrottam hívó szavára, de időközben tudatosult bennem, hogy ezt a filmet láttam már, nem is egyszer.

Főszereplőnk, George (Freddie Highmore) magasról leszarja az életet, mint olyat. Az égvilágon semmiért sem tud lelkesedni, az iskolában töltött unalmas percektől is csak a rajzolás nyújt neki menedéket. Ezt az évek óta tartó nyugodt nihilt bontja meg Sally (Emma Roberts) felbukkanása. A lánynak köszönhetően George számára egyre jobban megnyílik a világ, és rádöbben, nem is olyan rossz élni. A film az ő kapcsolatukat kíséri végig a gimnázium utolsó hónapjaiban.

A The Art of Getting By a lehető legtipikusabb coming-of-age film. Több rengetegszer látott motívum tűnik fel benne, a főhős nehéz családi körülményeitől kezdve egészen a szimpatikus igazgató figurájáig, akivel legszívesebben beülnél valahová sörözni. Sajnálatos módon pont itt vérzik el a film, mert javarészt unásig ismételt alapokból dolgozik. Akármennyire kezdi az ember megkedvelni a főhőst, akár egy mosolyt is elengedve a kiszámítható végkifejletkor, mégis végig hiányzik az újdonság varázsa a másfél órát épphogy csak meglegyintő játékidő alatt.

Emiatt az egész csak egy erősen közepes élmény, pedig többet ki lehetett volna hozni belőle. A film forgatókönyvírója és egyben rendezője, Greg Weisman első nagyobb munkája volt ez, aki remélhetőleg a későbbiekben jobban rátalál saját hangjára, és le tud majd tenni valami egyedit az asztalra.